Mi, akik katolikus hívőknek valljuk magunkat és az Anyaszentegyház tagjai lettünk megkeresztelkedésünk pillanatától kezdve, az utolsó ítéletre készülve kötelezettségeink is vannak a minket teremtő és megváltó Istenünkkel szemben. A Katekizmus így teszi fel a kérdést: Mi a világi hívők hivatása? Felelet: A világi hívők hivatása, hogy keressék Isten Országát, úgy, hogy a földi dolgokat Istennek tetszően világítják meg és rendezik el. Így teljesítik az életszentségre és az apostolkodásra szólító meghívást, mely minden megkereszteltnek szól. (KEKK 188.)

       Isten annyira szerette a világot, hogy egyszülött Fiát is áldozatul adta bűneink megváltásáért! Ez a bennünket a végtelenségig szerető Isten az Ószövetségben parancsokat adott, az Újszövetségben szeretete minden mértéken felül már olyan magas fokú, hogy nekünk már hivatásszerűen várja el a szeretetet. Ebben a szeretetben már Istennek tetsző szavakat és cselekedeteket vár tőlünk.

       Ferenc pápa egyik vasárnapi szentbeszédéből: Tudjuk jól, hogy miközben a mise befejeződik, elkezdődik a keresztény tanúságtétel feladata. A keresztények nem azért mennek szentmisére, hogy hetente elvégezzék a házi feladatot, és azután letudva megfeledkezzenek róla. A keresztények azért mennek misére, hogy részesüljenek az Úr kínszenvedésében és feltámadásában, utána pedig még inkább keresztényként éljenek: vár rájuk a keresztény tanúságtétel kötelezettsége. Kimegyünk a templomból, hogy „békében járjunk”, hogy elvigyük Isten áldását mindennapi tevékenységeinkbe, otthonunkba, munkahelyünkre, a földi városhoz tartozó elfoglaltságok közé, hogy „megdicsőítsük az Urat életünkkel.”

       Ezért bucsuzik el tőlünk a pap minden szentmise végén e szavakkal: „A szentmise véget ért. Menjetek békességben, és szolgáljátok Istent szeretetben.” A vasárnapi evangélium is röviden csak két tárgyat említ a példamutatásra serkentve: a sót és a világítóeszközt. A só, mely ízt ad ételeinknek és a világosság, mely a tisztán látást erősíti. Ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban!

       Ne feledd: Minden dicsőség Istené! Hogyan mondja az Úr? Úgy világosodjék világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jócselekedeteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyben van. (Mt 5, 16). Mert megparancsolja, hogy aki Isten parancsait követi, az mindent, amit tesz, rá való tekintettel tegyen, és csak neki, tessen, egyáltalán ne lessen az emberek magasztalására, hanem kerülje dicséretüket, a magamutogatást, hogy életmódjával és tetteivel mindenki előtt ismertté tegye, őt lássák meg, hiszen nem azt mondta, hogy a mutatványt csodálják, hanem dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van. Arra int, hogy rá kell vonatkoztatni minden dicsőséget, az ő akaratától kell függővé tenni minden cselekedetet, akinél az erényes cselekedetek bére is van. Neked meg azt parancsolja, hogy kerüld és háríts el minden hírnevet, amely nyelvtől származik és földi. Mert aki azt keresi, és ahhoz szabja életformáját, nemcsak az örök dicsőséget veszti el, hanem még büntetésre is számíthat: Jaj nektek, ha jóknak mondanak mind az emberek (Lk 6, 26). Kerülj tehát minden emberi tiszteletet, amelynek vége a megszégyenülés és az örök gyalázat, a mennyei dicséretet kívánd, amit Dávid így mond: Nálad van dicséretem és: Az Úrban dicsekszik az én lelkem (Zsolt 21, 26; 33, 3; vö. 1Kor 10, 31). A boldog apostol sem arra szólítja fel az étkezőt, hogy meggondolatlanul vegyen az eléje tett eledelből, hanem arra, hogy előbb adjon dicsőséget annak, aki megadja az élet fenntartásához szükségeseket; így mindenkor ajánlja, hogy az emberektől való dicsőséget soha ne becsüljük, csak az Istentől származó dicsőséget keressük. Az Úr hűségesnek nevezte azt, aki így viselkedik. Az itteni tiszteletre áhítozókat a hitetlenek közé sorolta: Hogyan is hihetnétek, amikor egymástól kapjátok a dicsőítést, és az egyedüli Istentől való dicsőséget nem keresitek (Jn 5, 44). [Nü. Sz. Gergely püspök: Op. asc. 8, 1; N 421.]

nyomtatási nézet